Megnéztem ma a 2015-ben megjelent filmet Meryl Streep szereplésével, aki az egyik kedvenc színésznőm. A film jó volt, pont annyira drámai amennyire kell, de egyszer nézhető. Másodjára sem tud többet mondani annál, amennyit a szüfrazsett mozgalomról alapszinten tudni lehet. Két mondat ragadt meg bennem az egész filmből. Az egyik az, amit a 24 éves mosónő Maud Watts mond Lloyd George akkori pénzügyminiszter előtt, aki megkérdezi tőle, hogy számára (tudatlan, de igen kemény életet élő nőként), mit jelentene a választójog: ami jobb életet hoz. A másik mondat, amit a megfigyelő tisztnek vet oda letartóztatása alkalmával, aki beszervezési védelmi alkut ajánl neki az ügy elárulásáért cserébe: nem tehet semmit, mert az emberiség felét nem börtönözheti be.

Rengeteg nő vesztette el az életét világszerte a küzdelemben a politikai, társadalmi egyenjogúságért. Magyarországon (feltételekkel) ugyan, 1919-ben kaptak először a nők szavazati jogot. Biztos, hogy nagy szerepet játszott ebben a vesztes háború, és az a bizonyságtétel, ahogy a nők a hátramaradott országban minden fronton küzdöttek a társadalom fenntartásáért, amíg a férfiak háborúztak. Történik mindez 1919-ben rendeleti szintű szabályozással, amikor pl. Nagy-Britanniában még az anyának a gyermekéhez fűződő jogát sem ismerték még el.

Nem szeretnék száraz tényeket sorolni, a számok viszont elgondolkodtatnak. 1945-ben a választójogi törvény alapján megválasztott parlamentben 16 nő volt a 409 képviselő közül. Jelenleg 23 nő ül a parlamentben a 199 képviselő közül. 100 év telt, és még csak a duplájára sem nőtt a bejutott női képviselők száma. Elgondolkodtató, nem? 

A retorika változatlan: térjünk vissza a természettől fakadó kötelességünkhöz, ezzel elismerve a szent anya szentségét. Nem baj, hogy közben éhen hal a gyerekünk, de nem kell félni, az állam bácsi segítséget nyújt családpolitikai intézkedésekkel. Továbbá társadalmi párbeszéd a nőkkel - degradáló, hanyagul odavetett, na itt van egy nő nektek, majd vele tárgyalhattok módon - a helyzet javítása érdekében. Bölcsőde, rugalmas munkaidő és társai.

És mi a helyzet az individualizmus elismerésével, nemtől függetlenül? A  társadalmi hímsoviniszta szemlélet megváltoztatásával? A képzettségen, rátermettségen alapuló, nemtől független társadalmi berendezkedéssel? A kiváltságos helyzetű, tudjuk, hogy buta vagy, de ismerős, ezért tálcán kínálom a javakat körbehajbókolással effektus megszüntetésével? Vagy a dekorativitás mindent visz alapú hozzáállással, amely miatt kapuk, ajtók, kastélyok nyílnak előttük olyan helyeken, amit nem is akarnak valójában, de semmi sem számít alapon majd férfiúi vágyból a pápaszemes kevésbé szerencsés verebet dolgoztatom helyetted mentalitással? Mit tehetünk az ugyanazon munkáért kevesebb bérért történő foglalkoztatottság megszüntetésével, az ilyen szemléletű munkáltatói hozzáállásokkal? A csekély előrelépési lehetőségekkel? Azért vannak nők, akiknek mindezek ellenére sikerül. Vannak nők, akik ebből kifolyólag azok felé fordulnak, akiket a hátrányos helyzetből ki akarnak húzni, mert maguk is tudják, milyen onnan mélyről indulni. 

De van szemem és fülem, hogy lássam és halljam azokat a nőket is, akik jelenleg egyetemmel közfoglalkoztatotti státuszban küzdenek, egyedülálló anyaként nyomorognak, egyedülállóként gyermeket sem mernek vállalni támogatás nélkül, vannak nők, akik olyan munkát vállalhatnak, ami teljesen eltér a választott szakmájuktól, mert nincs más, vagy mert a családi kötelezettségek miatt nem tudnak mást vállalni, vannak nők szívességi lakáshasználóként, családi cselédként megtűrt családtagként élve kilátással sem egy saját egérlyukra, vannak nők, akik azt teszik, amit sokan előttük a túlélés érdekében: érdekből házasodnak, és vannak nők, akik mindezek ellenére egy fizetésből a jelenlegi lakásárak mellett nem tudnak megengedni maguknak egy albérletet, mert felér egy kivonultam a világból és innentől nem eszem semmit öngyilkossággal, és vannak nők, akik mindezeken felül egymást nyírják. Igen, ezt csináljuk. A politikai berendezkedés 2018-ban világosan megmutatja. A politikai Egyenjogúságot kivívtuk, de a társadalmi Egyenjogúságot nem, Szolidaritást pedig még mindig nem tanultunk. A fentiek miatt.

Mert mi nők, itt a fene nagy kiváltságos urambátyámék agráriumában, még mindig a kenyérért küzdünk. Gyerekkel, vagy anélkül, de szegénységben, és egymás ellen háborúzva. Mert még mindig a nő húzza a rövidebbet a munkaerőpiacon. Is. Magyarország 2018. Én így szeretlek...