Ez az a film, amire éreztem, hogy rá kell készülnöm lelkileg, de sokkal jobban viseltem mint vártam. Sőt, azt kell, hogy mondjam, hogy pont annyira mászott a lelkembe, amennyire kell, egyáltalán nem éreztem a kötelező jellegű művészfilmek utáni teljes kiégést, apátiát, amit szoktam.

Mit mondjak róla? Egyszerűen az elmúlt évek legjobb magyar filmje a számomra. Benne van a hétköznapi élet és a meseelem együttvéve, mégis teljes mértékben magyar. A szarvas szimbolikája, a filmben felvonultatott szereplők kicsinyes, de érezhetően a túlélésért folytatott harcban ilyenné vált viselkedése, a hatalommal való visszaélés pofátlansága, és az az mindent elfogadó, így működik a világ szomorú valósága, amelyet beleng azért egy halvány remény, hogy van ebből az állapotból kitörési lehetőség. Az ember óhatatlanul elkezd emiatt szurkolni a szereplőknek, akik küzdenek a jobbért; és mindegyikük annyira válik szerethetővé a film végére, amennyire emberi gyarlóságukat el tudja az ember fogadni. 

A filmben külön tetszett a menzai gasztrovonal, és az ott megnevezett és/vagy látott ételek sokasága: sóska, tökfőzelék, lecsó, zeller- és krumplileves, halrudacskák, rizs és krumplipüré, rizses hús és a parizeres kenyér ecetes almapaprikával (ami a földön landol). Tipikusan magyar ételek a menzán, talán olyanok is, amelyeket külföldön ismernek, majd ott az otthoni párhuzam, az egyszerű előrefagyasztott, vagy gyorséttermi vacsorák (a külföldi irány). Nekem Gergely Márta: Sanyi című ifjúsági regénye jutott eszembe, ahol a főszereplő kamaszfiú lusta, de jó tanuló cimborája parizert és almapaprikát majszol a leckéje mellett, és ez az apróság nekem anno borzasztóan tetszett. Amúgy is jellemző, hogy mint éhes vándor a vízre, úgy csapok én le a könyvekben szereplő ételekre, és egyben veszélyes módon éhezek meg rájuk. 

Mária zseniális karakter. Nem emlékszem, hogy van-e magyar film, amely ennyire autentikusan mutatja be a pszichés gondokkal küzdő embert, akiben minden furcsasága ellenére érzi az ember a szépséget, az emberi zsenialitását, és önkéntelenül nyúlna utána és húzná magával, mert az előszöri sajnálat mellett nagyon megszereti. A gumimacijával (ami érzelmi biztonsági pont a gyerekkorból), és az összes olyan furcsa szokásával, próbálkozásával, amellyel a felnőtt érettségével, méltóságával teszi robot módjára, kitartó akarattal azokat a kis lépéseket, amelyektől reméli, hogy megoldást jelentenek számára. Érzelmei vannak, látjuk, érezzük, mégsem tudja kimutatni, tudatosan, előre begyakorolva oldja meg az emberi kommunikációt, amelyet olyan nehéz legyőzendő akadálynak talál, mint talán mi azt az egyetemet, amelyet elvégzett. Akkurátosan végzi a hétköznapi teendőket, a munkáját, és küzd a démonjaival. Érdekes azt látni, hogy a kezdeti idegenkedés után mégsem merik kikezdeni a kollégák, valahol körüllengi az a tisztelet, amelyet pont ezzel a viselkedéssel vív ki magának.

Ahogy a vér belepi a fürdőkádad, úgy szakad fel belőle a film során az az érzelemcunami, amitől mi is megkönnyebbülünk, hogy hát erről van szó, miközben süllyedünk egyre nagyobb kétségbeesésbe, hogy ne, miért kell ezt így, miért ez a megoldás, miért kell feladni, miközben nagyon is értjük őt, a telefon nélküli, totális magányos életével. S akkor mégis csavar egyet az élet (ahogy szokott) az előre elgondolt és kitalált forgatókönyvön, amelyet azzal a feltörő, ám alig kimutatott lelkesedéssel vesz tudomásul, amelyre az ember a film első percétől vágyott. Ott van a csillogó szemében, a szerelem megnyugtató ölelésében a bizonyosság a néző felé, hogy rendben lesz. Amennyire tudatosan, érzelemmentesen intézi el a felvágott csuklójának orvosi elláttatását, úgy mosolyog az ember a felismeréstől, hogy ez igen, ez tipikusan ő: Marika. Aki jobban ismeri magát még a nézőnél is, aki őt elemzi éppen. Marika nem meggyógyulni akar (nincs is miből), Marika élni szeretne úgy, mint mindenki más: boldogan, szeretve.

És elengedve a meseszerű álmokat, bizonyosságot nyer, hogy már kifelé él, megtalálta a kivezető utat önmaga  börtönéből akkor is, ha a viselkedése az marad, ami, a berögzült kis szokások ugyanis soha nem változnak: a morzsát, a vért le kell törölni. De ez senkit sem zavar.

Mindezek után hinni tudok újra a szerelemben, a szeretetben, és abban az elfogadásban, amellyel talán tényleg utat találunk egymáshoz. Fura, ugye? Summa summarum, méltán van jelen a nemzetközi porondon.